Prológus

A fájdalom elviselhetetlen volt. Már sírni sem bírtam. Csak ültem a padlón, bámultam a semmibe. A torkom kiszáradt, látásom még mindig teljesen homályos volt az órák óta tartó sírástól.
Összezuhantam. Újra lesüllyedtem, szépen lassan, a szakadék mélyére. Szinte észre sem vettem az árulkodó jeleket: az állandó alvást, azt, hogy volt mikor napokig alig ettem, a barátaimat (ha annak nevezhetjük őket egyáltalán) elhanyagoltam, az edzésen kívül semmi más nem érdekelt. És túl késő volt már, mikor észrevettem, merre tartok. Mint mikor a repülőgéppilóta csak arra figyelt, hogy egyenesbe hozza a gépet, és nekihajtott az előttük magasodó hegycsúcsnak. Hiába vette észre az utolsó pillanatokban: lehetetlen volt kikerülni.
Senki sem keresett, és én se.. senkit. Nem beszéltem emberekkel sehol sem, csak ha muszáj volt. Nem vettem észre a barátaim aggódását, hogy mennyire nem érdekeltek. Teljesen elvesztem, elveszítettem az irányítást magam felett. Csak sodródtam az árral, egyre messzebb az életet adó parttól.
A jegyeim a suliban persze makulátlanok voltak. Mindenfelől hallottam, mennyire büszkék Rám. Rám?! Ugyan már. Egy depressziós senki lettem. Összezuhantam, a halál, a békés, megnyugtató halál meglepően kedvesen csalogatott. Tárt karokkal várt.
Én pedig egyre többször tettem kárt magamban. Egyre mélyebb vágások. Testemet tönkretettem, tesiórákon majdnem összeestem. Egyre több rémálmom volt, alig aludtam. Egy hosszabb nap után annyira elbambultam, hogy nem szálltam fel a buszra, és haza kellett gyalogolnom. Mire itthon lettem, késő este volt. A szüleim kiakadtak, és még jobban bántottak.
Az volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább elviselni őket. A mostohaapám egy álnok, szemét ember volt. Ahol tudott, bántott, akár lelkileg, akár fizikailag. Anya mindennél fontosabb volt, ezért sem tudhatta a felét sem. Tönkretette az életemet az egész. Már semmi sem számított. Csak meg akartam halni.
Bezárkóztam a szobámba, bezártam ajtót, ablakot, benyomtam a kedvenc bandáim zenéit, és begyógyszereztem magam. Tudtam, miket kell bevenni, már számtalanszor utánanéztem. Nem akartam  semmi drámát a halálom után. Egyedül anyának és a legfontosabb barátaimnak írtam le, mennyire szeretem őket. Elfogadtam, hogy ez az én sorsom. A helyemben persze sokan lázadnának. Nem engednék, hogy holmi "szülők" és egyéb tényezők tönkretegyék az életüket. Nekem viszont a legfontosabb személy az életemben Anya volt. Bármit megtettem volna, csak neki ne legyen baja. Ő volt az, akit mindennél jobban szerettem. És ha azt akartam, hogy igazán boldog legyen, meg kellett halnom. Nem rakhattam ki további veszélynek. Szerettem őt, jobban mint bárkit.
A testem harcolt. Éreztem. Egyre rosszabbul voltam. Bedugtam a fülesem, és próbáltam ellazulni. Jobbat nem is kívánhattam volna.
A halál pedig gyengéden karjaiba vett és megszabadított az összes kínomtól...