A fájdalom elviselhetetlen volt. Már sírni sem bírtam. Csak ültem a
padlón, bámultam a semmibe. A torkom kiszáradt, látásom még mindig
teljesen homályos volt az órák óta tartó sírástól.
Összezuhantam.
Újra lesüllyedtem, szépen lassan, a szakadék mélyére. Szinte észre sem
vettem az árulkodó jeleket: az állandó alvást, azt, hogy volt mikor
napokig alig ettem, a barátaimat (ha annak nevezhetjük őket egyáltalán)
elhanyagoltam, az edzésen kívül semmi más nem érdekelt. És túl késő volt
már, mikor észrevettem, merre tartok. Mint mikor a repülőgéppilóta csak
arra figyelt, hogy egyenesbe hozza a gépet, és nekihajtott az előttük
magasodó hegycsúcsnak. Hiába vette észre az utolsó pillanatokban:
lehetetlen volt kikerülni.
Senki sem keresett, és én se.. senkit.
Nem beszéltem emberekkel sehol sem, csak ha muszáj volt. Nem vettem észre
a barátaim aggódását, hogy mennyire nem érdekeltek. Teljesen elvesztem,
elveszítettem az irányítást magam felett. Csak sodródtam az árral,
egyre messzebb az életet adó parttól.
A jegyeim a suliban persze
makulátlanok voltak. Mindenfelől hallottam, mennyire büszkék Rám. Rám?!
Ugyan már. Egy depressziós senki lettem. Összezuhantam, a halál, a
békés, megnyugtató halál meglepően kedvesen csalogatott. Tárt karokkal
várt.
Én pedig egyre többször tettem kárt magamban. Egyre mélyebb
vágások. Testemet tönkretettem, tesiórákon majdnem összeestem. Egyre
több rémálmom volt, alig aludtam. Egy hosszabb nap után annyira
elbambultam, hogy nem szálltam fel a buszra, és haza kellett
gyalogolnom. Mire itthon lettem, késő este volt. A szüleim kiakadtak, és
még jobban bántottak.
Az volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább
elviselni őket. A mostohaapám egy álnok, szemét ember volt. Ahol tudott,
bántott, akár lelkileg, akár fizikailag. Anya mindennél fontosabb volt,
ezért sem tudhatta a felét sem. Tönkretette az életemet az egész. Már
semmi sem számított. Csak meg akartam halni.
Bezárkóztam a szobámba,
bezártam ajtót, ablakot, benyomtam a kedvenc bandáim zenéit, és
begyógyszereztem magam. Tudtam, miket kell bevenni, már számtalanszor
utánanéztem. Nem akartam semmi drámát a halálom után. Egyedül anyának
és a legfontosabb barátaimnak írtam le, mennyire szeretem őket.
Elfogadtam, hogy ez az én sorsom. A helyemben persze sokan lázadnának.
Nem engednék, hogy holmi "szülők" és egyéb tényezők tönkretegyék az
életüket. Nekem viszont a legfontosabb személy az életemben Anya volt.
Bármit megtettem volna, csak neki ne legyen baja. Ő volt az, akit
mindennél jobban szerettem. És ha azt akartam, hogy igazán boldog
legyen, meg kellett halnom. Nem rakhattam ki további veszélynek.
Szerettem őt, jobban mint bárkit.
A testem harcolt. Éreztem. Egyre
rosszabbul voltam. Bedugtam a fülesem, és próbáltam ellazulni. Jobbat
nem is kívánhattam volna.
A halál pedig gyengéden karjaiba vett és megszabadított az összes kínomtól...
