I. fejezet

 

Egy kórházban ébredtem.

A gépek csipogása mellettem, a tűk a karomban, a szokásos kórházi bűz… tudtam, valami nagyon nincs rendben. Semmi sem passzolt.

Az ágyam melletti éjjeliszekrények tele voltak virágokkal és kiszúrtam egy Hollywood Undead-es üdvözlőlapot is. Sok idő óta most először elmosolyodtam. Csakis Danny vagy Chris küldhette. Reméltem, hogy az utóbbi, bár ennek nem sok esélyét láttam. Chris nemrég még a világot jelentette nekem. Ő volt a legjobb barátom. Aztán szépen egyik pillanatról a másikra, kisétált az életemből. Az emiatt érzett fájdalmam is sok mindenben közrejátszott…

És akkor beugrott minden. A fájdalom, anyuék, a vita, a gyógyszerek… És végül itt kötöttem ki. Miért nem haltam meg? Senki sem tudott az egészről. A szobám ajtaját bezártam. Egy lélek sem tudhatta, mire készülök. Vagy mégis? Gondolataim sajátos harcot játszottak, azt hittem, menten felrobban a fejem.

Ahogy jobban körbepillantottam a szobában, észrevettem, hogy a sarokban lévő kanapén két ember ül becsukott szemekkel, mély álomba merülve. Anya… és óriási megdöbbenésemre, Danny… Hiszen az elmúlt hónapokban alig beszéltem vele. Hogy kerül ide? Kiskorom óta jó barátom, ugyanúgy ahogyan Chris volt. Csak vele mindig veszekedtünk. Chris szétválasztott minket általában, majd nevetve játszottunk tovább. Mindig is fontos volt számomra, de mióta bevallotta, hogy nem csak barátként tekint rám - röpke egy éve már - megromlott minden.

Azt gondoltam, senki sem lesz itt. Hogy majd rám sem bírnak nézni. Az önzőségem mindent elrontott… Mégjobban. Óriási bűntudatom volt. Könnyeimet nyelkedtem, mikor valaki kopogtatott.

Oda sem figyeltem. Féltem, ki lehet az. A történtek után nem hittem, hogy bárkit is érdekelni fogok.

Danny a hangra kinyitotta a szemét, és fáradtan rám pillantott. Láttam döbbent arckifejezését, majd ahogy rájött, hogy őt bámulom, egyből felébredt és elmosolyodva, hitetlenkedve elindult felém. Közben újra kopogtattak, így nagyot sóhajtva az ajtó felé vette az irányt. Pont nem láttam a kabáttartótól, ki áll az ajtóban. Sutyorgást hallottam, majd Danny nyomában bejött egy fekete hajú, ismerős arcú srác. Egyre hangosabban sugdolóztak, majdnem felkeltették anyát, ijedten felkiáltottam. Na, amennyire azt kiáltásnak lehetett nevezni… Torkom kiszáradt, hangom rekedtes volt és csak valami nyöszörgést tudtam magamból kiadni.

- Szia Holly! Hiányoztál. - mosolygott felettem Dan, és egy puszit nyomott a homlokomra. Jó volt újra mosolyogni látni. Minden olyan hétköznapinak tűnt, mintha teljesen boldogok lennénk… Leszámítva, hogy egy kórházban voltunk. Az öngyilkossági kísérletem után. Hmm. Belenéztem Danny gesztenyebarna szemébe… mélyen legbelül láttam a szomorúságot és talán a haragot is tekintetében. Féltem mi lesz, miután kikerülök innen. Vajon újra minden a régi lehet? Vagy ez az egész véglegesen megváltoztat mindent?

Gondolataimból a másik oldalamon álló srác riasztott fel.

- Nem tudom, megismersz-e… - kezdte, de vigyorogva közbevágtam.

- El nem tudnálak felejteni, Nyuszókám. - nevettem fel, de gyorsan abbahagytam, mikor a hasamba nyilalló fájdalomtól még a lélegzetem is elállt. Próbáltam továbbra is mosolyogni, de a fiúk aggodalmas arcát látva nem is kellett sokáig tettetnem, őszinte vigyor ült ki az arcomra.

- Nyugi már, itt vagyok. - bátorítóan megszorítottam Danny kezét, ami időközben az ujjaimra kulcsolódott.

Aztán visszanéztem Ronnie-ra. Nem is olyan régen kezdtünk el többet beszélni. Közös barátaink - Danny és Leslie - miatt ismertem meg. Ettől függetlenül nagyon bírtam a srácot, bár nem hittem volna, hogy ennyire érdekli, mi van velem. Zavarban volt, mintha valami rossz viccet követett volna el.

- Ugye van fogalmad róla, mennyire aggódtam… - lesütötte a szemét, és gyorsan kijavította magát. - aggódtunk érted?

- Sajnálom. Annyira sajnálom! Mindent. - motyogtam összecsukott szemekkel.

- Tudjuk, mi volt, elolvastuk a búcsúleveleket. - nagyot nyeltem, makacsul összezártam a számat, ahogy óvatosan Dannyre pillantottam.

- Nem kell ezért bocsánatot kérned, te lány. Vannak emberek, akik szeretnek, és bármit megtennének érted. Még ha ez per pillanat nem is látszik. Ha tudtuk volna, mi játszódik le benned…

- Elég! - ráztam a fejem dühösen. - Pont ez az, senki sem tudta, mi van! A barátaimat sem érdekelte, és visszagondolva, milyen voltam, csodálkozom, hogy itt vagytok. - a szemem hirtelen megtelt könnyel. “Csak ne lássák meg, csak ne lássák meg…” gondoltam magamban.

- Szeretünk, Holly. Ez olyan nagy baj? - tátott szájjal néztem Ronnie-ra. Még csak alig ismertem! Tudta, hogy nem vagyok jól, de nem gondoltam volna, hogy ezt érzi…

- Sa… Sajnálom. - hebegtem. Nem tudtam mit mondani.

A kínos csendet a kanapé felőli mocorgás törte meg. Anyu felkelt.

- Azt hiszem, most jobb lesz, ha megyünk. - szólalt meg hirtelen Danny. Azzal a lendülettel fogta, és karon ragadta a még mindig engem bámuló Ronnie-t. Még egyszer hátranézett, én pedig a könnyeimmel küszködve egyetlen szót súgtam neki. “Köszönöm.” Azt hiszem, ebben minden benne volt. Talán megértette, ezzel az egy szóval mennyi mindent akartam mondani, mert szélesen mosolyogva csukta be maga után az ajtót.

- Szia, drágám! - hajolt fölém anya, és egy óriási puszit nyomott az arcomra.

- Anyu! - nem bírtam tovább. Hatalmas könnycseppek gördültek végig arcomon. Aztán egyre több, és több, végül már anya karjaiban zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg összeölelkezve kisírtuk magunkat. Talán csak percek, vagy akár órák. De attól a pillanattól fogva megszűnt minden bajom. Anyu úgy volt boldog, hogy vele voltam. Nekem pedig többet nem szabadott ilyennek kitennem. Elviselem a mostohaapám. Nem engedem, hogy többé ártson nekünk. Nem adhatom meg neki ezt az örömöt.

Anyával rengeteg megbeszélnivalónk volt. Késő délután aztán bejött egy nővérke.

- Szia Holly, Jennifer vagyok! Örömmel hallottam a fiúktól, hogy felébredtél. Nem fáj semmid? Hogy vagy? - kérdezte hirtelen riadt képpel, mikor végre felnézett jegyzetfüzetéből, és meglátta gyönyörűen kisírt szemeimet.

- Persze-persze, semmi bajom. Remekül érzem magam. - vigyorogtam a fiatal nővérre, aki megkönnyebbülten sóhajtott. Elmondta, hogy majdnem késő volt már, mikor megtaláltak. A gyomormosás után még egy ideig nem ébredtem fel, és még holnapig bent tartanak megfigyelésre, biztonsági okokból. És mostantól jó pár hónapig minden héten járnom kell pszichológushoz, illetve csoportos kezelésekre. Nagyszerű, ügyes vagy Holly.

Megtudtam azt is, hogy másfél napig voltam kómában. Nem tudták, felébredek-e még valaha, a gyógyszerek elég hatásosak voltak. Mire kiment a nővér, anyu fáradtan sóhajtott fel.

- Nem nézel ki valami jól, anyu. Menj haza, és pihenj egy kicsit. - mondtam, mire összeráncolta szemöldökét, és meglepett arccal nézett rám.

- Ki nem állhatod a kórházakat és nem lennél képes egyedül itt lenni. Mindig ezt mondtad. Most pedig csak egyszerűen hazaküldesz? - rázta a fejét, miközben beszélt. Tényleg elég rosszul nézett ki. A szeme alatti karikák, a rögtönzött kontyba fogott, kissé kócos haja és az egész arca nyúzottnak és elgyötörtnek látszott. Biztos voltam benne, hogy abban a két napban, amíg engem kiütöttek a gyógyszereim, ő egyszer sem ment haza. Esetleg fürdeni. Bár… a szobámhoz külön fürdő is járt, így elvetettem ezt a gondolatot.

- Igen, menj haza, én megleszek. Szeretlek, anyu. - öleltem át, amennyire csak bírtam, mire nyugtalanul bólintott.

- Nemsokára visszajövök. - ígérgette, és kezdte magát kicsit összeszedni.

- Anya, egy éjszakát kibírok egyedül. - mosolyogtam. Akkor jutott eszembe… - Mellesleg, hány óra?

- Nemsokára 6 óra lesz. - nézett fel a fölöttem lévő órára, majd valamit kikeresett a táskájából.

- A telefonod. - nyújtotta át a fekete készüléket. - Ha bármi baj van, hívj. Danny-ék szerintem a büfében vannak, ők még itt lesznek veled egy darabig. Este felhívlak. Ha bármi… hívj fel! Rendben?

- Köszönöm. Oké, persze anyu, de nem lesz semmi baj. Menj nyugodtan. És... - beharaptam a számat. Nem akartam, de tudtam, erre is sort kell keríteni. - Phillel minden rendben? - nyögtem ki nagy nehezen. Hiszen miatta történt minden. Csak reménykedhettem benne, hogy anyu nem találta meg a neki szánt búcsúlevelemet. Dühös voltam, mindent beleírtam. Már biztosan nem lennének együtt, ha látja… Feszülten figyeltem az arcát, de nyomát sem láttam rajta semmiféle rossz érzésnek.

- Persze! Ő is nagyon aggódott, volt is bent nem egyszer, de tudod, milyen a munkája… - hát persze, hogy tudom. Egyedül az volt a jó, ha dolgozott, és nem volt otthon. Aztán hazaért, és úgy éreztem magam, mint aki egyenesen a pokol legmélyebb bugyraiba került.

- Hogyne. - mosolyogtam erőltetetten. Miért kell mindennek ilyen átkozottul nehéznek lennie?

Ha nem bántott volna folyamatosan a mostohaapám, nem tartanék itt. Mindenki azt hiszi, egy kis lázadással le lehet állítani. De nem. Bármit csináltam, soha nem állt le. Tudom, sokaknak van sokkal rosszabb élete nálam, de gyenge voltam. Nem bírtam már azt a mérhetetlen sok bántást, amit folyamatosan kaptam. Hogy soha nem leszek elég jó, egy senki vagyok, egy aljas ribanc, és még sorolhatnám. Aztán csodálkoznak, ha nem bízom meg az emberekben. Van okom rá. Elég sok. Inkább lennék egy érzéketlen köcsög, akiről minden lepereg, senki és semmi nem érdekli. De nem. Én ahhoz túl gyenge vagyok.

Miután anyu elment, a Jenny, a nővérke, bejött egy újabb rutinellenőrzésre. Mindent rendben talált, és elvileg pár nap múlva haza is mehetek.

Később Dannyék is visszajöttek, késő estig beszélgettünk. Elmondták, hogy balesetnek magyarázták be a suliban ezt a nagy felhajtást körülöttem. Örültem, hogy senki nem tudta a hozzám közel álló embereken kívül, hogy mi történt velem. Jó volt újra nevetni látni őket, és én is boldogabbnak éreztem magam.

Innen minden olyan egyszerűnek látszott. Nem volt jelen a folytonos feszültség, hiába voltam egy kórházban, és bírtam őszintén mosolyogni. Rájöttem, ezekben az elmúlt időszakokban mennyire is hiányoztak a barátaim. Nélkülük tényleg semmi vagyok, egy senkinek éreztem magam. De most, hogy itt voltak, ez elmúlt. Tudom, hogy szükségem van rájuk. Csak velük bírhatom ki az életet.

Ahogy kisétáltak az ajtón a srácok, egyre csak az járt a fejemben, hogy nem akarok ilyen gyenge lenni. Nem akarok mástól függeni, csakis saját magamtól. Ehhez még erősödnem kell…

Este nem gyötörtek rémálmok. Nem tudtam, hogy a tömeges mennyiségű gyógyszerek hatása-e, vagy valami más, mindenesetre reggel jó kedvvel ébredtem. Ha egy éve azt mondják, hogy én mosolyogni fogok egy kórházban, tuti kinevetem őket. Most viszont mégis vigyorogva beszélgettem Jennivel. Elmondta, hogy a barátja múlthéten kérte meg a kezét: akkor, mikor én megpróbáltam véget vetni az életemnek. Mondhatom, tökéletes időpontot választottam.

Olyan jó volt látni, milyen boldog. Csak remélni mertem, hogy majd elérem ezt az állapotot egyszer én is. Ha már kaptam egy új esélyt, ezt nem hagyom tönkretenni…

*

Az egész délelőttöm vizsgálatokkal telt, az orvosok szerint el is hagyhatom délután a kórházat. Boldogan ballagtam vissza a szobámba, és elkezdtem csomagolni.

             - Szia, anya! – köszöntöttem mosolyogva anyut. Mint mindig, most is aggódó fejet vágott, mire elnevettem magam.

             - Lazíts már! Megyek haza, nincs semmi bajom. Sőt. A történtekhez képest jól is érzem magam. – azt már nem tettem hozzá, hogy egyre inkább paráztam a hazameneteltől.

             - Remélem, ez így is marad. Jut eszembe, hazafele be kell ugranom a boltba. – szólt hirtelen. Ismertem ezt a nézését: nem tudom, miben mesterkedik, de hazudott. Ha eddig bementünk a boltba, sose szólt, és mindig alapjáraton megyek vele, most meg csak ő? Oké, eléggé furcsának találtam, de inkább nem tettem megjegyzést, csak pakoltam tovább.

Körülnéztem a szobában: az óriási ablak pont a parkra nézett. Odakint, a kórház parkjában, gyerekek játszottak önfeledten. Némelyik pólóban, azonban a csípős őszi szél miatt a kis beteg drágák pulcsikban álldogáltak.

Megakadt a szemem egy kislányon: rózsaszín kabát és lila farmer volt rajta, gyönyörű, hosszú, szőke haja csak úgy ragyogott. Nem értettem, miért nem játszik a többi gyerekkel.

Aztán a következő fuvallatnál hirtelen odakapott a fejéhez, de már késő volt: a paróka elszállt, Ő pedig megkövülten nézte. Nem sírt, nem sikítozott, csak nézte végtelen szomorúsággal a parókát.

             - Készen vagyunk! – kiáltotta anyu. Gyorsan elfordítottam az arcomat az ablaktól, fogtam a bőröndöm és szó nélkül kisétáltam az ajtón. Az egész helyzet olyan idegesítő volt. Én, aki makkegészséges – már ha nem a lelki dolgokat nézzük – képes lettem volna véget vetni az életemnek, míg a beteg kislány az életéért harcol. Undorító a világ. Olyan emberek vetnek véget az életüknek, akik előtt csodálatos élet állhatna… hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Hiszen az életünk ajándék. De akkor miért ilyen a világ? Miért teszik tönkre egymást ennyire az emberek, ahelyett, hogy segítenének egymásnak, segítenének, hogy túléljék a nehéz napokat, hogy ne legyen annyi bánat és nehézség az életükben? Miért ilyen könyörtelen és kegyetlen mindenki?

Azt hiszem, erre a kérdésre igazán sosem kapunk választ.

A kórházban megköszöntük az összes doki segítségét, aztán gyorsan megkerestem Jennyt. Beszélgettem vele pár szót, és örültem, hogy legalább Ő rendes volt. Mindenkivel.

             - Aztán többet meg ne lássalak erre! – parancsolta.

             - Igenis, főnök! – megölelt, majd zsebembe csúsztatott valami kis papírdarabkát. Nem tudtam már megnézni, mert anyu hívott, hogy hol vagyok, ezért sietősen otthagytam a kedves nővérkét, és a parkoló felé vettem az irányt.

A kocsihoz menet elhaladtam a játszótér mellett. Hiába kerestem tekintetemmel a kislányt, akit az ablakból figyeltem, már nem volt ott.

Néztem, ahogy a város elhalad mellettem. Félve néztem az embereket, de senki sem bámult. Hogy is tehették volna, mikor a kocsiban ültem? De egy ideje ez is gondot okozott. Mindenhol és mindenben az emberek rosszalló, lenéző pillantásait figyeltem, és már beképzeltem magamnak a dolgokat. Örültem, hogy mostmár nem így látom. Igazán örültem, ettől függetlenül rettegtem attól, mit hoz az élet.

Mostohaapám vajon ugyanolyan lesz? Vajon Dannyék hogyan fognak rám tekinteni? Nem tudom elképzelni, hogy minden ugyanolyan legyen. Pedig olyan sok dolog nem változott.

A változáshoz én kellek.

Ezt pedig meg is fogom tenni, amint kikerülök ebből a városból.

New York maga a pompa, maga a csillogás. Mindenki álomvárosa, nekem mégis egy rémálom volt. Maga a pokol. Utáltam a rengeteg embert, utáltam, hogy mindenki szidja a másikat, hogy az iskolámban mindenki lenéző, nagyképű. Az emberek szörnyűek, ezt mindig is tudtam, de itt még jobban bebizonyosodott. Még ha nem is velem tettek sokszor dolgokat, sajnáltam a többieket, a lúzereket. Igen. Tisztában voltam vele, hogy mindenhol ez megy, de én nem bírtam elviselni. Nyugalomra vágytam, amit itt sehogy sem kaphattam meg. Se otthon, se a suliban, se a városban.

            - Min gondolkodsz? – kérdezte hirtelen anyu. Már el is felejtettem, hogy hol vagyok. Nem vettem észre, hogy hazaértünk, és anya a kocsiban ülve figyelt.

            - Nemtudom. Olyan furán érzem magam. – feleltem, és kiugrottam a kocsiból. Kikaptam a csomagtartóból a cuccomat és az ajtónál bevártam anyut. Miközben a kulccsal szenvedett, aggodalmasan nézett rám.

            - Ne nézz rám így, semmi bajom, anyu. Csak már szeretnék lepihenni. – meg akartam nyugtatni, de láttam a rettegést a szemében.

Szégyelltem magam.

Hogy tehettem ki őt ennek? Hogy voltam erre képes? Egy szörnyeteg vagyok.

Újra előjöttek belőlem a régi érzelmeim. Minden a felszínre tört. Nem volt már bennem az új élet reménye, ugyanolyan elveszett voltam. Elvesztem a saját fejemben, a saját érzéseimben. Nem szabadott volna, de végig azon agyaltam, ha a tervem sikerül, anya most nem aggódna rajtam, hanem csendesen gyászolna, és szépen lassan megemésztené.

De nem. Nem szabadott erre még csak gondolnom se! Háború dúlt a fejemben, de nem érdekelt. Rámosolyogtam anyura és felmentem a szobámba.

Minden a régi volt. A zöld falak, a sok bandás poszter a falamon, a Hollywood Undead-es festményem az ágyam fölött, a Dannyékkel készített képek az asztalom sarkán… igen, ez hiányzott a kórházból, még ha olyan keveset is töltöttem ott. A saját, megszokott környezetem, ahova még ha nem is mindig, de sokszor elvonulhattam a világ elől.

Boldogan dőltem le az ágyamra, és a plafont bámultam. Be akartam rakni valami zenét, de valaki kopogott az ajtómon.

            - Igen? – emeltem fel a fejem kényelmes fekvőpozíciómból, miközben a lábaim lent lógtak.

            - Bejöhetek? – hallottam meg a hangot, és azonnal felpattantam. Halkan motyogtam valami cifra szitkozódást, amiért a legrosszabb itthoni pizsimben voltam… és akkor belépett.

            - Bocsi, anyukád engedett be. Remélem… - nem tudta befejezni, mert a nyakába ugrottam. A szívem a torkomban dobogott, a szemem könnybe lábadt, és olyan piros voltam, mint egy érett paradicsom. Vagy még pirosabb, részletkérdés.

            - Nem hiszem el, hogy itt vagy. – motyogtam Chris nyakába. – Azt hittem, hogy ezek után főleg szóba se állsz velem! – már sírtam örömömben, de ő csak szótlanul ölelt tovább.

Egy ideig még úgy állhattunk, de végül nagy nehezen levakart magáról és leült az ágyamra.

            - Komolyan azt gondoltad, hogy megszabadulhatsz tőlem, Holly? – nézett a szemembe komolyan.

            - Az elmúlt időben… - kezdtem, de elakadt a szavam. Nem akartam folytatni, mert elsírtam volna magam. Chris hiánya kimondhatatlanul fájt, most pedig egyszer csak itt van előttem és… és én képtelen voltam bármit is mondani neki.

            - Sajnálom. El se tudod hinni, mennyire rosszul érzem magam ez miatt… nem szabadott volna itt hagynom téged. Kérlek, bocsáss meg nekem. – kérlelt, mire mégjobban összeszorult a torkom. Nemtudom, mi játszódhatott le benne abban a pillanatban, de a szenvedés kiült az arcára. Valami nagyon nincs itt rendben. Valami történt vele, amiért itt hagyott.

            - Mi történt, Chris? Látom, hogy van valami…

            - Semmi. Csak hülye voltam és azzal foglalkoztam, amivel nem kellett volna. De mostmár itt vagyok, és nem engedem, hogy még egyszer akkora nagy baromságot csinálj! Mégis mit képzeltél?! A barátaidra nem gondoltál? És anyádra?! Holly, belegondoltál, mekkora fájdalom lett volna MINDENKINEK, ha sikerül a hülyeséged? – már dühös volt, nagyon. Majdhogynem kiabált. És tudtam, hogy igaza van. Önző barom voltam.

            - Tudod, miért csináltam. Nem bírtam már, érted? És az, ha sikerült volna, lehet, hogy csak jót tett volna mindenkinek. Senkim sem volt, anyut pedig nem tehetem tönkre. Ez van. De most azon vagyok, hogy soha többé ne kelljen ezt csinálnom… nem adom meg senkinek az örömöt arra, hogy azon röhögjenek, ez a hülye is kinyírta magát, csak mert bántottuk! Nem! Nem fogom hagyni, hogy néhány senki tönkretegye az életem! Bejutok a fősulira és új életet kezdek. – a végére elfúlt a hangom. Ahelyett, hogy beleéltem volna magam, egyre inkább elbizonytalanodtam, és ezt Chris is észrevette. Idegesen csóválta a fejét, és mosolyogva átölelt.

            - Mi az olyan vicces? – kérdeztem szomorúan. Végig az járt a fejemben, hogy sehogy sem vagyok képes az életre.

            - Nem hagylak el többé, hugi. Soha. Oké? Együtt legyőzünk mindent. Nem érdekelnek a hülyeségeid, a barátaidnak szüksége van rád. – nagyot sóhajtottam, és elvigyorodtam.

            - Annyira szeretlek, te szemét! – nevettem fel.

Nem is tudom, mi lett volna, ha akkor nincs ott velem. Minden féle gondolat kavargott a fejemben, de Chris valamilyen szinten megállította őket. Elhittem, még ha csak egy pillanatra is, hogy képes leszek megcsinálni és elérni valamit az életben.

Hirtelen az arcomba repült egy párna. Mérgesen oldalra néztem és Chris röhögött rám az ágy másik oldaláról.

            - Ez most komoly? Na és ez nem túl tinilányos? – néztem rá nevetve és visszadobtam a párnát, ami teli találat volt, bele szembből az arcába. Aztán gyorsan felugrottam és megpróbáltam menekülni, de nem sokáig jutottam. Letámadott, és az egész komoly beszélgetésünk egy óriási párnacsatába fulladt. Brumi maci itt, Bobó kutyus ott, régi plüssállatkáim is csak úgy röpködtek. A talán már túl rendes szobámból 15 perc alatt képesek voltunk olyan rumlit csinálni, mintha csak 10 évesek lettünk volna.

Összepakolás után még beszélgettünk egy ideig. Megtudtam, hogy szakított Miával, a barátnőjével. Bírtam a csajt, de 2 év után derült ki, hogy megcsalta Christ. Ennél undorítóbb dolgot én el se tudtam volna képzelni, undorodtam már csak a megcsalás gondolatától is. Örültem, hogy barátom viszonylag könnyen viselte, és nem volt akkora hülye, hogy visszafogadja a lányt. Sajnos erre nem sokan képesek, ha szeretik a párjukat… de Chris mindig is okos fiú volt.

Azt, hogy miért tűnt el, gondosan kerültük a továbbiakban. Végül este 10 körül sóhajtozva feltápászkodott az ágyamról.

            - Elég későre jár. – megdörgölte a szemét és ásított egyet.

            - Sose szoktál ilyen korán álmos lenni, mit csináltál te éjszaka? – vigyorogtam rá, mire fáradtan elmosolyodott. Egy kicsit aggasztott, hogy miért lett ilyen fáradékony hirtelen, de betudtam annak, hogy túl jó éjszakája lehetett.

Miután elment, gondosan bezártam az ajtót és betévedtem a konyhába. Fura volt, hogy egy hangot se hallottam. Anyu egy ideig járkált be a szobámba, hogy kérünk-e valami kaját vagy bármit – mintha még mindig 10 évesek lennénk, és mintha nem lett volna eddig itt eleget Chris, nem tudom, mi üthetett belé. Ahogy körülnéztem a konyhaszekrényben valami müzli után kutatva, észrevettem az asztalon egy papírfecnit.

„El kellett mennem Philhez, feküdj le, későn jövök. Puszi, anyu.

U.i.: Zárd be az ajtót, miután Chris elment és aztán hívj fel.”

Gyorsan felszaladtam a telefonomért és felhívtam anyut. Megtudtam, hogy Phillnek történt valami a munkahelyén, ami miatt nemtudott hazajönni, és anyának is segítenie kellett. Nem örültem, hogy pont most hagytak egyedül. Chris mesélte, hogy az utcában volt egy betörés, és megöltek egy nénit álmában. Leszúrták… Szegény Anna néni, kiskoromban minden szülinapomkor és karácsonykor átcsoszogott egy tálca sütivel. Nem ezt érdemelte, végtelenül jó lélek volt.

Visszamentem a konyhába, és csináltam egy nagy tál müzlit. Elterveztem, hogy megnézem a kedvenc filmem, a Mr. Nobody-t, mielőtt lefeküdnék. Tudtam, azzal úgyis tele lesz a fejem pár napig és nem fogok hülyeségeken agyalogni miközben egyedül vagyok.

Miközben néztem Jared Letot a képernyőn, a sötét szobámban, hirtelen pittyent egyet a telefonom. Megnéztem, és láttam, hogy csak a messenger az. Észre se vettem addig, mennyien írtak. Legtöbben csak a suliból, hogy hogy vagyok, meg hallották, hogy rosszul lettem, és kórházba kerültem. Mindenkinek megírtam, hogy minden oké, egy hét múlva megyek.

De meglepődtem, hogy érdeklődtek felőlem, és valamilyen szinten jól is esett. Ahogy mentem lefele az üzenetek listáján, megláttam egy nevet. Ronnie White. Mi a fene?! Akkor írt, mikor én megtettem… azt. Pontosan akkor. Ezt meg hogy csinálta? Gyorsan visszaírtam neki.

H.: „Honnan tudtad?”

R.: „Lehetett olvasni a jelekből, de nem hittem, hogy tényleg megteszed, ezért csak itt írtam.” Ezen elgondolkodtam egy darabig. Ugyan milyen jelekből? Egyáltalán nem volt semmilyen jel! Nem akartam válaszolni, inkább csak dühösen lezártam a telefonomat.

R.: „Láttalak minden nap a suliban. Az, aki akkor voltál, nem az igazi Holly volt, ezért is aggódtam, de nem mertem beszélni veled, nehogy többet rontsak a dolgokon. Sajnálom.”

H.: „De hiszen alig ismersz…”

R.: „Higgy nekem, feltudom ismerni az ilyet. És valamilyen szinten ismerlek. Azok a lopott pillantások, amiket egyes dolgokra vetettél, elárultak nekem valamit aznap, és beigazolódott, amitől a legjobban tartottam.”

Csak a fejemet ráztam, nem értettem, hogy lehetséges ez. Miért pont ő jött volna rá mindenre? Mások sokkal jobban ismertek nála. Sokkal, de sokkal jobban.

Vegyük például Dannyt. Kiskorom óta legjobb barátom volt, Chris-szel együtt. Ők ketten mindent tudtak rólam, az összes lányos dolgot is. És még ők sem jöttek rá, hogy baj van. Tudom, milyen jól tudom a szerepemet játszani, hiszen világ életemben ezt csináltam. Eljátszottam, hogy boldog vagyok, hogy minden oké, de legbelül szétvoltam esve. Néha ezt a barátaim is tudták, de sose annyira, hogy aggódjanak értem. Erre itt jön Ronnie, és azt hiszi, mindent jobban tud!

Egyre dühösebb lettem és kikapcsoltam a telefonom. Lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Csak bámultam a plafont, a nyitott ablakon beszűrődő hangokat hallgattam. Rám jött a sírhatnék, ami minden éjszaka így volt, míg be nem kerültem a kórházba. Akkor jöttem rá, hogy ott nem is sírtam. Egyik éjszaka sem, azóta, mióta megakartam magamat ölni. De most újra előjött minden, nem bírtam tovább. Könnycseppek gördültek végig az arcomon, elöntött a szomorúság. Mégis mihez kezdek most magammal? Hiába vannak itt a barátaim, ugyanolyan gyenge vagyok, mint voltam. Sőt. Hiába hittem azt, hogy jól tudom érezni magam, így, hogy egyedül vagyok, újra telelettem gyötrő kétségekkel.

Reggel meglepődötten ébredtem. Nem azért, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, hanem mert tegnap olyan hirtelen elaludtam. Nem emlékeztem semmire azután, hogy teljesen magamba fordultam újra, de hát ez lehet, hogy nem is volt baj.

Lassan kitotyogtam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Olyan látvány fogadott, hogy legszívesebben sírni tudtam volna. Vörös hajam a szélrózsa minden irányában össze-vissza állt, a szemem alatt vastag, hatalmas lila karikák rejtőztek és a szemem is bevolt dagadva az előző esti sírhatnék miatt. Rég nem éreztem ennyire pocséknak a kinézetemet. Sőt…

Konkréten azóta nem undorodtam ennyire magamtól, mióta lefogytam. Azelőtt ha belenéztem a tükörbe, vagy elhánytam vagy elsírtam magam. Aztán elhatároztam, hogy én márpedig lefogyok… két év alatt, de sikerült elérnem a célom. Nem vagyok pálcika, de már nem is érzem magamat kövérnek, és ez a legfontosabb. Vagyis, akkoriban ez volt. Mostanság inkább szeretek a túlélésre összpontosítani.

Halkan lementem a konyhába, és csináltam magamnak kávét. Általában nem szoktam inni, de most úgy éreztem, szükségem van rá. Ez az első napom itthon, és jövőhéten már suliba is kell mennem. Illetve, ma fogok találkozni Phil-lel… alig várom.

Felhörpintettem a maradék kávém és elmentem zuhanyozni. Észre se vettem, hogy végig énekeltem a zuhany alatt. Sajátos véleményem szerint szörnyű hangom van, de a barátaim szeretik, nem egyszer kértek fel énekelni egy-egy előadáskor, vagy mikor Chris-ék bandájának éppen énekeshiányuk volt… Phil kopogott, mire gyorsan beleugrottam egy törölközőbe és odarohantam a fürdőajtóhoz.

            - Igen? – kérdeztem meglepődötten.

            - Kicsit énekelj már halkabban, anyád még alszik. Én is a csodás hangodra ébredtem fel… - mormogta, majd hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn. Fellélegeztem. Oké, ez is megvolt. Ugyan olyan, mint eddig.

Érdekes, hogy máskor jobban kikészített még az ilyen beszólása is. Most pedig nem érdekelt. Nem szabadott, hogy érdekeljen. Hiszen megvan az én saját életem, és amúgy is, nemsokára elkerülök innen egyetemre, és nem lesz ilyen bajom. Nem lesz nekem ott anyu – ami sokszor meg is rémisztett, ha jobban belegondoltam – de szabad leszek, nem fog ott is bántani. És nem kell minden nap ebben a városban rohadnom. Majd egy nyugodtabb környezetben leszek.

Itt élni olyan, mintha egy méhkas közepén lenne az ember. A méhek beleivódnak az agyába, a teste összes porcikájába, és csak zúgnak és zúgnak, míg egyszer fel nem robbanunk az örökös zajongástól, lármától, idegességtől.

Délelőtt átjött hozzám Danny, és egy kicsit segített bepótolni azt a rengeteg anyagot, amiről sikeresen lemaradtam. Szerencsére ezzel hamar végeztünk, és egy csomót tudtunk beszélgetni. Olyan fura volt látni. Hogy őszinte legyek, mindenkit fura volt látni, miután biztos voltam abban, hogy soha többé nem fogom egyikőjüket sem.

Prológus

A fájdalom elviselhetetlen volt. Már sírni sem bírtam. Csak ültem a padlón, bámultam a semmibe. A torkom kiszáradt, látásom még mindig teljesen homályos volt az órák óta tartó sírástól.
Összezuhantam. Újra lesüllyedtem, szépen lassan, a szakadék mélyére. Szinte észre sem vettem az árulkodó jeleket: az állandó alvást, azt, hogy volt mikor napokig alig ettem, a barátaimat (ha annak nevezhetjük őket egyáltalán) elhanyagoltam, az edzésen kívül semmi más nem érdekelt. És túl késő volt már, mikor észrevettem, merre tartok. Mint mikor a repülőgéppilóta csak arra figyelt, hogy egyenesbe hozza a gépet, és nekihajtott az előttük magasodó hegycsúcsnak. Hiába vette észre az utolsó pillanatokban: lehetetlen volt kikerülni.
Senki sem keresett, és én se.. senkit. Nem beszéltem emberekkel sehol sem, csak ha muszáj volt. Nem vettem észre a barátaim aggódását, hogy mennyire nem érdekeltek. Teljesen elvesztem, elveszítettem az irányítást magam felett. Csak sodródtam az árral, egyre messzebb az életet adó parttól.
A jegyeim a suliban persze makulátlanok voltak. Mindenfelől hallottam, mennyire büszkék Rám. Rám?! Ugyan már. Egy depressziós senki lettem. Összezuhantam, a halál, a békés, megnyugtató halál meglepően kedvesen csalogatott. Tárt karokkal várt.
Én pedig egyre többször tettem kárt magamban. Egyre mélyebb vágások. Testemet tönkretettem, tesiórákon majdnem összeestem. Egyre több rémálmom volt, alig aludtam. Egy hosszabb nap után annyira elbambultam, hogy nem szálltam fel a buszra, és haza kellett gyalogolnom. Mire itthon lettem, késő este volt. A szüleim kiakadtak, és még jobban bántottak.
Az volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább elviselni őket. A mostohaapám egy álnok, szemét ember volt. Ahol tudott, bántott, akár lelkileg, akár fizikailag. Anya mindennél fontosabb volt, ezért sem tudhatta a felét sem. Tönkretette az életemet az egész. Már semmi sem számított. Csak meg akartam halni.
Bezárkóztam a szobámba, bezártam ajtót, ablakot, benyomtam a kedvenc bandáim zenéit, és begyógyszereztem magam. Tudtam, miket kell bevenni, már számtalanszor utánanéztem. Nem akartam  semmi drámát a halálom után. Egyedül anyának és a legfontosabb barátaimnak írtam le, mennyire szeretem őket. Elfogadtam, hogy ez az én sorsom. A helyemben persze sokan lázadnának. Nem engednék, hogy holmi "szülők" és egyéb tényezők tönkretegyék az életüket. Nekem viszont a legfontosabb személy az életemben Anya volt. Bármit megtettem volna, csak neki ne legyen baja. Ő volt az, akit mindennél jobban szerettem. És ha azt akartam, hogy igazán boldog legyen, meg kellett halnom. Nem rakhattam ki további veszélynek. Szerettem őt, jobban mint bárkit.
A testem harcolt. Éreztem. Egyre rosszabbul voltam. Bedugtam a fülesem, és próbáltam ellazulni. Jobbat nem is kívánhattam volna.
A halál pedig gyengéden karjaiba vett és megszabadított az összes kínomtól...